Csillagdoki Dr. Papp Eszter
Kaptam egy feladatot, írjak arról, ki vagyok én valójában?
Mert a végzettségeim egy dolog. Egy mondattal le is zárhatnám a választ.
Egy lélek, aki úgy döntött 1974-ben újra születik, eljön tapasztalni Gaia anyára.
Persze vannak jelen életemben magamra vállalt / öltött szerepeim, fontossági sorrend nélkül, mint anya, orvos, kiránduló, alternatív terápiákhoz vonzódó, önmaga szabadságát egyre jobban megélő, bmosogató, lelki/testi segítő, jógázó, társ, kajakozó, tollasozó, könyvkukac, autóvezető, barátnő,vtakarító, teregető, tanuló, vásárló, útonjáró, önmagáért egyre jobban kiálló, stb. De ezek csak szerepek, melyeket az adott szituációban „játszom”.
Ezen választott életjátékomban szüleim orvosok, és van egy bátyám. Édesanyám pocakjában ketten lapultunk, de ez csak születésünkkor derült ki. Mikor ikertesóm kibújt, a szülészdoki, aki szüleim volt szabadszájú évfolyamtársa volt, felkiáltott: „Bazd meg! Ez kettő!”
A családi legendáriumban ez hatalmas kacajok között kerül tálalásra. Ez a mondat és a szituáció kiváltotta, agyakon tudattalanul átfutó gondolatok - ahogy pár évvel ezelőtt ráébredtem - évtizedeken keresztül befolyásolták életemet, magamról alkotott képem.
Nagyon sok mindenre nem is láttam rá, míg saját gyerekeim születése után nem kezdtem el
pszichológiai témájú könyveket olvasni, illetve nem kezdtem el a szülő- csecsemő konzulens képzést.
Ezek révén kezdtem belelátni a pszichológia világába. Rabul ejtett. Válásom táján elindultam az önismeret rögös útján. Borzasztóan (enyhe kifejezés, aki az önismeret útját járja, tudja) fájtak dolgok, akár már a saját, akár az eredendő családommal voltak kapcsolatosak. Rettentő sokat sírtam akkoriban, azt hittem, sosem hagyom abba. Az első időszakban volt kb. 4 hónap, mikor mélyen magam alatt voltam. Fogalmam sincs, hogyan terelgettem akkor gyerekeimet. Sokszor előfordult az, hogy nem volt életkedvem, csak fetrengtem a kanapén, a Tv-t bámulva, ha már csipet csapatom lefeküdt aludni.
Mégis, nem cserélném már fel senkivel ezt a folyamatot. Sőt, kerestem a lehetőségeket, ahol
találkozhatok magamra vett sérüléseimmel (döbbenet, hogy kb. 15 év múltán is vannak még
szituációk, melyek kőkeményen megprovokálják a még fel nem dolgozott részeimet). Ma pedig már nem keresem a lehetőségeket, mert tudom, minden találkozás, szituáció értem van, bármit provokáljon is bennem. Tükröket kapok a másik személyében, mi is az, amit még nem tudok elfogadni, milyen feldolgozatlan, elnyomott, nem tudatosult részeim/ érzéseim vannak, melyekkel kapcsolatban még átértékelni valóm van – elsősorban magamban. Nem a másikra
kell mutogatnom.
HÁLÁS VAGYOK MINDENÉRT! MINDENKINEK!
MINDEN EGYES TETTÉÉRT, MONDATÁÉRT! BÁRMENNYIRE IS FÁJT!
Nem csak azért, mert ma már talán sikk is leírni, kimondani, hanem mert jelenleg valóban nem lennék ott és nem tartanék ott, ahol, nélkülük. Az életem minden egyes időszakaszában, így vagy úgy mindig kapcsolatba kerültem/ kerülök emberekkel, módszerekkel, mindig kaptam egy- egy mondatot, egy dalt, egy plakátszöveget, könyv /
beszélgetés részletet, amik választ adtak feltett kérdéseimre, vagy kibuggyantottak belőlem
valamilyen elnyomott, de már felszínre kívánkozó félrement érzelmet. Néha kundalini jógázás közben elég volt csak pár mozdulatot tennem, és már potyogtak a könnyeim. Jöttek is a felismerések. Ébredésem első pillanatai között így pl. határozottan emlékszem, már pszichodrámára jártam, mikor kapcsolatba kerültem valakivel csupán pár mondatváltás erejéig, és rákérdezett, láttam-e a Békés harcos útja c. filmet? Nem, és persze, hogy ahogy adódott alkalmam, belemerültem. Csak pár chat mondat volt. Honnan – hogyan érkezett? passz. Azóta sem hallottam felőle. Mindig tereltek az utamon.
Az életem csodás. Nem cserélném el senkivel. Csillagdoki vagyok!
Mindemellett nekem is ott voltak a mindennapok! A sorozatban érkező számlákkal, a napi problémák, a gyerekek logisztikázása, háztartás – család – munka összeegyeztetése, stb.
Rájöttem, rettentő fontos, hova helyezem a fókuszt, mit akarok látni?! Hogy az élet egy kicseszés, kiszúrás? Vagy kisebb – nagyobb csodákkal teli? Észre tudom-e venni? (Akár csak egy kipattanó harsongóan zöld rügyet tavasszal, nem kell feltétlen nagy dolgokra gondolni.) Mert azokat fogod meglátni, ami mellett a voksod leteszed! Rajtad múlik!
Nekem is meg vannak az erre az életre vállalt kihívásaim. Hogy értsd, én hiszek az újraszületésben, hiszek a Jóistenben (hívhatnám Égieknek / Univerzumnak / Sorsnak, kinek mia szimpatikus, ki kit - mit tud elfogadni.). Bár bizonyos mértékig vallásos nevelést kaptam (apai nagyapám görögkatolikus pap volt) nem vagyok vallásos, nem járok templomba, viszont mélyen hiszek az Istenben, az égiek támogató segítségében (ők is akkor tudnak segíteni persze, ha hagyjuk, illetve tudjuk kérni. Mert még
mi sem tudjuk mit akarunk, addig ők sem tudják, miben lenne szükségünk segítségre.
Szóval tudni kell kérni is! Míg nem tudjuk, mit akarunk, akkor max. az élethelyzeteken át tudnak terelni, adva a – pofonnak, fájdalmasnak érzett - helyzeteket.)
Szóval hiszek a reinkarnációban. Hiszem, hogy születést megelőzően a lelkek megbeszélik előre, ki mit fog tenni a másikkal. A lélek azzal a tudattal indul útnak, hogy arra az adott életre ezt és ezt a terhet/ megmérettetést vállalja (legyen az balesetből eredő tartós sérülés, beteg gyermek születése, válás, szülők korai elvesztése, gazdag / szegény környezetben felnövés, stb.). Soha nem kapunk akkora terhet, amivel ne tudna a lelkünk az adott életben megbirkózni, amit ne tudnánk az életünkben megfelelő gondolkodással/ hittel/ nézettel megoldani, elfogadni. Csak aztán, ahogy testet öltünk, ezt a vállalást elfelejtetik velünk.
Fokozatosan az egonk veszi át az uralmat tudatunk felett, ahogy bekerülünk a közösségek, emberi kapcsolódások világába. Meg kell felelni, jól kell viselkedni,
mert különben apaanyaóvónénidadustanítónénipostásbácsistb meg-/be-/leszól. Sajnos elfelejtjük, elfelejtetik velünk, hogy KI is vagyunk valójában! Hogy a Teremtő lélek formában egy pici darabot elrejt bennünk magából a maga potenségével, feltétel nélküli szeretetével, teremtőerejével egyetemben. (Korábban olvastam egy csodás asszociációját ennek: ha a tengerből kimerünk egy vödör vizet, mi lesz a vödörben? Egy vödör tengervíz vagy egy vödör már más víz?!)
Önismereti utam ezt segít megvilágítani. Fejtsem le magamról a mások miatt magamra vett elvárásokat, megfelelési kényszereket, szerepeket és csak lássam pőrén a szituációkat, az események szintjén, mi is történt?! Majd képzeljem bele magam a másik helyzetébe, miért is mondhatta azt, amit! És ne a saját megbántott, érzékeny egomból reagáljak mindenre, hogy pl. mindenki ki akar velem szúrni, vagy nem vagyok elég jó, és ezért nem találkozunk újra (főleg, ha a figyelmi fókuszom az élet negatív eseményein van – tudom, mert ebből a helyzetből indultam). Kb 10 éve van az a hasonlat bennem, hogy amikor megszületünk, egy gátfutópálya startvonaláról indulunk. Aztán minden egyes gát az életünk egyes eseményei, ahol megkérdőjelezzzük önmagunkat, tudásunkat, szerethetőségünket, elfogadhatóságunkat, magunkba vetett bizalmunkat, stb. Na tényleg szerethetőnek érzed magad, ha Jancsikapistike elküldött a búsba vagy leüvöltötte e fejedet? Elég jó vagy, még ha felmondtak neked a munkahelyen vagy nem vettek fel a meghirdetett állásra?Elég szerethetőnek érzed magad, még ha a párod megcsalt, stb?
Ha sikerül felismerni, már vagyunk annyira tudatosak, hogy mi is történik itt valójában, mi volt a szerepünk az adott helyzet kialakulásában, akár mely gyermekkori élményünkre nyomott rá az adott helyzet, átugorjuk az akadályt. Fáj persze az adott helyzet, de már egyre kevésbé kerülünk mélyre és sokkal hamarabb át tudunk lendülni rajta, mintha még a mögötte levő háttérérzelmeket nem gyúrtuk meg magunkban. Rájövünk, hogy mindez csak az egonk, a sérült gyermeki részünk sipákolása. Míg mindez egy tapasztalat lelkünknek jelen bőrruhánkban. Ha átugrottuk, klassz. Vélhetőleg jó lesz, ha legközelebb is hasonlóan csináljuk/ teszünk, döntünk. Ha pedig felbuktunk az akadályban, és nyafogunk, hogy biztos nem tetszett a piros cipőm az interjúztatónak, miközben csak arról lett volt szó, hogy nem volt elegendő az angol tudásom, ott bizony még van átgondolnivaló. Az az igazság, nehéz megértenem, nehéz elfogadnom, sokan miért nem indulnak el ezen az úton? Nem szeretnének javítani az életükön?!?!?! Nem szeretnének jobb életet a gyermekeiknek, hogy már ne kelljen felmenőik lelki batyuit cipelni, attól nyomorodva élni?!?!?! Nem érzem magam sem különlegesnek, sem semmi másnak, mert ezt az utat járom, bírom a gyűrődést. Nem leányálom, az tény. Ahogy egy barátom mondta a napokban: fáj, nagyon, de sokkal jobb utána! Volt idő, mikor úgy álltam a tükörképem előtt, hogy szembe köpöm magam. Mára 180 fokot fordult a dolog, egyre erőteljesebb szeretettel és elfogadással nézek magamra (és másokra is). Minden rendben van. Minden úgy volt jó, ahogy történt!Viszont azt tudom, hogy az én gyermekkori félreértett szituációkból eredő gondolataim, illetve az azokra rakott kora felnőttkori gondolataim, elképzeléseim mennyire megbéklyóztak, és egy idő után eljutottam oda, hogy egy felmosórongynak nagyobb értéke volt a szememben. Tény és való, hatalmas motivációt adott a meneteléshez, hogy a gyerekeimből amennyire csak lehet kigyúrjam,
amit kora gyermekkorukba beléjük ültettem tudattalanul. (Ezt is borzasztó nehéz megbocsátani
magamnak.) És segítsem szárnyaikat tényleg kibontani, hogy valóban azt tudják kifutni magukból, amire tehetségük van! Ehhez pedig kőkeményen magamnak kellett magamon dolgoznom. Persze hagytam akaratlanul is feldolgoznivalót nekik is ��
Nem utolsó sorban pedig fokozatosan elkezdtem hinni benne, hogy nem csak a kapcarongy élet létezik, hanem többet érdemlek, többre vagyok képes!
Nekem is lehet egyre jobb és jobb!
NEKED IS LEHET EGYRE JOBB ÉS JOBB! CSAK INDULJ! NE VÁRJ SEMMIRE ÉS SENKIRE!MOST!
És persze viszem ezt a tudást bele a munkámba, és amely gyermeknél csak egy pici jelet is látok arra, valami nem kerek, elkezdek beszélgetni a szülővel. Imádom, hogy egyre többen nyitottak rá!