Mi volt a motiváció, hogy megújuljak, mint orvos? 1. rész

A motivációm saját magamnál indult… saját tapasztalataim nyomán…

Ahogy elkezdtem írni ezt a posztot, nem gondoltam, hogy ilyen hosszú lesz….

Ha van kedved kedves olvasóm, hozz egy csésze finom kortyolgatni valót, kuckózz be, mielőtt belefogsz!

Dr. Papp Eszter vagyok, orvos!

Szóval nem volt tudatos döntés, hanem mindig az élet hozott elém újabb és újabb választási lehetőségeket, döntési szituációkat, kihívásokat, melyek fokozatosan változtattam, így az életem részei lettek.

Összességében „magamra ébredésemnek”, mondhatni tudatosodásomnak az eredménye, mely egyszerre zajlott lelki, testi és mentális vonalon. Jelen hitem szerint ez a három folyamat folyamatosan hatott egymásra. Egymásnak nyitogatták az ajtókat.

A LELKI VONULAT

Rövid idővel a csecsemő – és gyermekgyógyászat orvos ( = általános

gyermekbelgyógyászat) szakvizsgámat követően elkezdtem azon gondolkodni, hogyan tovább?

Egyrészt szokás vagy ma már elvárás is orvosi berkekben, hogy az első általános szakvizsgát követően tovább, a belgyógyászat kisebb, de korántsem jelentéktelenebb, szeletére szakosodjunk. Pl. gastroenterológia (emésztőrendszerrel foglalkozik), pulmonológia (tüdőgyógyászattal), hematológia (vérképző és nyirokszervekkel), endokrinológia (hormonrendszerrel), allergológia, immunológia, infektológia, stb. Ha valaki szeretne, akár ezeken belül is később még tovább specializálódhat.

Szóval gondolkoztam a „hogyan tovább?”-on, másrészt a mindennapos verkli

sem adta már ugyanazt.

Akkor jött szembe a szülő – csecsemő konzultációs képzés, mely bevezetett a pszichológia világába.

A hallottak kapcsán mindig három szálon futottak gondolataim. Hol találkoztam a tanultakkal 1. a munkám során, 2. a saját gyerekeim kapcsán (akkor már 6 és 4

évesek voltak) és végül, de egyáltalán nem utolsó sorban, 3. saját gyerekkoromban.

Hááát…, nem volt könnyű szembesülni sem gyerekkori batyummal, sem pedig azzal, hogy mintakövetőként hogyan viselkedtem saját gyerekeimmel. Volt benne nem egyszer magas „C” és 600 decibel… Nem vagyok büszke az akkori magamra,

viszont ma már tudom, az akkori tudásommal annyira voltam képes.

(Gondolhatnák, mi miatt írok saját blogban cikis dolgot magamról?!

Egyrészt mikor klienseimmel beszélgetek bizonyos szituációkban, nyitottan beszélek magamról, hogy érzékeltessem, én sem vagyok mindent tudó, egy szent! Nem szeretném, ha úgy éreznék, piedesztáról szólok le hozzájuk és osztom az észt! Hanem én is ember vagyok, nagy eséllyel átéltem már azt, amiben nekik most van részük, és teljesen megértem őket! Átérzem a helyzetüket!)

Tanulmányaim során és a vele párhuzamosan elkezdett önismereti utamon rájöttem, ha sikerül egy általam sérelemként megélt szituációra más szemszögből is ránéznem, sokat kiold az engem blokkoló gátakból.

Általában igyekszem elgondolni, hogy az adott szituációban a nekem sérelmet okozó illetőnek milyen egyéb indítékai / motivációja lehetett, hogy azt tette / mondta, amit!

Mert egyébként hajlamosak vagyunk magunkból kiindulva, a saját fájó

gondolatainkat, elképzeléseinket a másik „szájába adni”, az alapján magyarázni a szituációkat. Miközben általában kiderül, a másik háttér indítéka nem is az volt. Ezzel máris sokat tettünk azért, hogy a belénk fúródott tüske kijjebb kerüljön, ne bántson már annyira minket.

Mondok egy példát, ami velem történt. Ugyan rutinos önismeretezőnek, magamba nézőnek tartottam már magam akkor, mégis beszippantott az adott helyzet: pár éve egy kliens/család az első vizsgálatot / beszélgetést követően nem jelentkezett a megbeszélt következő időpontban. Az én agyamban egyből az kapcsolt be, elrontottam valamit / rosszat mondtam, stb., ami miatt nem szeretnének visszajönni hozzám. Mardosni kezdett a bűntudat. (saját gyerekkori beidegződésemnek megfelelően jöttek gondolataim). Majd pár óra múlva eszembe jutott, valószínűleg vizsgáztat az élet, hogy sikerült-e már ebbéli gondolkozásomon változtatni, vagy még mindig belelépek ugyanezen gödrömbe.

Jót nevettem akkor magamon! Majd pár nappal később felhívott a kliens, épp akkor jutott eszébe, hogy jönniük kellett volna és amúgy meg elaludtak a kontroll reggelén…

Ma már teljesen más a hozzáállásom a hasonló szituációkhoz.

Én magam nagyon sokat kaptam már ettől a gondolkodásmódtól. Már nem tudom senkire sem ráhúzni a vizes lepedőt, amiatt ahogy viselkedik. De még vannak egyéb gödreim…

Viszont ahogy elkezdett tudatosulni bennem, hogyan éltem én meg a

gyerekkoromat és hogyan viselkedtem gyerekeimmel,

- egyrészt elkezdtem kutatni technikákat, hogyan tudom korrigálni, mindazt, ami

a korábbi velük való viselkedésem következtében kialakult bennük...

- Másrészt további önismereti munkára sarkalt.

Ahogy mostanában egyre többet lehet hallani transzgenerációs sérülésekről, nem

szerettem volna, hogy a gyerekeimnek az én tudattalanomba elfojtott sérelmeimmel / félelmeimmel/ mintáimmal kelljen küzdeni. Szeretném, ha minél kisebb lelki batyut vinnének tovább!

És hát aki otthon van az önismeretben, talán egyetért velem, ez egy „never ending story”.

Mindezek hatására fogalmazódott meg bennem, hogy munkám során, ha egy gyerkőcnél észreveszek valamilyen érzelmi félrecsúszásra utaló jelet, finoman jelzem a szülőnek. Ha ők nyitottak rá, és változtatni szeretnének, akkor felajánlom

támogatásomat az úton.

Mert azt szeretném, hogy minden gyermek a születésekor magával hozott tehetségeit ki tudja bontakoztatni, meg tudja élni! Hogy szárnyaljon az életében!

Tarts velem a következő résznél, ahol a testi motivációmról írok!

Szeretettel,

Eszter